Elérhetőségek

Kerkabarabás Község Önkormányzata

Cím: 8971 Kerkabarabás,
Kultúrház u. 23.
Telefon:
+36-92-374-502
E-mail:
kerkabarabas@gmail.com


Kerkabarabás


Kerkabarabás története

Említése 1333-ban: Barlabas, 1898-ban: Kerkabarabás. A település Zalában, a 86-os főútvonal mellett, 10 km-re a Szlovén határtól, a Kerka patak mellett fekszik, melynek víze fürdésre is alkalmas. A 138 lakóházzal bíró, és 341 fős lélekszámú község ívóvízhálózattal, megfelelő telefonellátottsággal, televíziós kábelrendszerrel rendelkezik. 1993-ban felújították a falu útjait. Szintén ez évben avatták fel az első és második világháború hőseinek emlékművét a temetőben.


Kerkabarabás híres szülöttei:

DADAY FERENC Az első díszpolgár Kerkabarabás - Kötelességemnek érzem, hogy lehetőségeimhez képest támogassam a szülőfalumat - mondta Daday Ferenc, festőművész. a település első díszpolgára A 94 éves férfi jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban él. 2008. október, 07. kedd Az 1914-es születésű Daday Ferenc számára a falu önkormányzata a tavaly újraszentelt kápolnájához nyújtott segítsége miatt adományozta a díszpolgári címet, hisz a festő a kibővített és felújított épületbe már a felszenteléskor, illetve idén is adományozott 9 képeket s ígérete szerint jövőre is visszatér a községbe, s akkor sem üres kézzel. Daday Ferenc a helybeli tanító gyermekeként született Kerkabarabáson, majd elemi iskolájának befejezése után először Szombathelyen, később pedig Budapesten tanult díszlet- és filmtervezőnek. Mellette festett is, képeit Zágrábban, Milánóban és Stockholmban is kiállították. Utóbbi városban 1947-ben nyílt tárlata. s akkor döntött ügy: hogy többe nem tér haza. Eleinte Svédországban élt, majd az Egyesült Államokba, azon belül is Kaliforniába költözött. Nagyon sokat köszönhetünk Daday Ferencnek. hiszen segítségével sikerült méltóképpen feldíszíteni a kápolnánkat mondta Szente Ferenc, a település polgármestere. Az önkormányzat büszke a község híres szülöttére, köszönetet, tiszteletét és elismerését a díszpolgári cím adományozásával tudja legméltóbb módon kifejezni. Az ünnepi ceremónián, illetve az azt követő szentmisén Daday Ferenc többször kifejezte meghatottságát. Arról beszélt, hogy állandó belső késztetést érzett szülőfaluja támogatására, hiszen Kerkabarabásról állandó szeretet irányult feléje. A magyar pusztától a pampákon át a préri világáig Interjú Daday Ferenc festőművésszel A kaliforniai Nixon Elnöki Könyvtárban falméretű festmény fogadja a látogatót. A kép címe Találkozás Andaunál, témájának forrása pedig nem egyéb, mint a magyar történelem. …1956 decemberét írták. A magyar forradalom menekültjei tömegesen hagyták el az országot. Őket a szabad földön fogadni küldte el Eisenhower amerikai elnök Richard Nixon alelnököt, aki Andau osztrák határ menti település közelében találkozott a menekültekkel. Ezt az eseményt ábrázolja a kép, DADAY FERENC, Kaliforniában élő magyar festőművész alkotása. Tudni kell, hogy említett intézmény – a Nixon Könyvtár (és múzeum), mellette a volt elnök szülőházával – a látogatók népes táborát vonzza. Főleg amerikaiak, de a világ minden tájáról ide látogatók keresik fel, évente mintegy félmillióan. S bizony, közülük sokan először éppen Daday Ferenc festményéből s az alája írott magyarázatból vesznek tudomást a magyarok 56-os kommunista- és szovjetellenes harcáról. Hogy került ide, mégpedig állandó kiállításra a kép? S ki az, akinek ecsetje alól származik e vászon és egész múzeumra való sok más festmény? E kérdésekre szívesen-készséggel válaszolt a 85 éves, alkotó ereje teljében levő Mester. De mert a szerényen elmondottakból jóformán kimaradt a Daday Ferencet övező siker és hírnév, hadd tegyük hozzá, hogy neve benne van lexikonokban, írtak róla nívós szakkiadványok, havi- és napilapok itt, Amerikában és mindenütt, ahol élt és alkotott, s ahova lélekben mindig is tartozott: szeretett szülőhazájában, Magyarországon. - Gondolom, hosszú és kacskaringós út vezetett el az óhazából a Csendes-óceán partjáig. Melyek voltak a hat évtizeden és több kontinensen átívelő művészi pálya főbb állomásai? - Göcseji szülőfalum, Kerkabarabás után Budapest volt az elő megálló, ott végeztem el az iparművészeti iskola festőszakát, s közben, a második év nyarán megjártam Olaszországot. Ezt szó szerint kell érteni, mert nem lévén pénzem, gyalogszerrel tettem meg a nagy utat. A főiskola után egy ideig a Hunnia filmgyárban találtam munkát, de festettem is lelkesen, 1938- tól kiállítottam a Műcsarnokban és a Fővárosi Képtárban. Aztán 1947-ben kikerültem Svédországba; kiállítást szervezni küldtek oda, s ahogy mondani szokták, elfelejtettem hazamenni. Argentína volt a következő hosszabb kitérő, ott kerek hét évig éltem. - Tegyük hozzá: sikeres, elismert festőművészként, akinek jóvoltából argentin középületeken még ma is láthatók olyan falfestmények, melyeket a magyar népmesevilág motívumai díszítenek. - Igen, mert Buenos Airesben, hamarosan kapcsolatba kerültem a Peron elnöki házaspárral, hat és fél évig az Eva Peron Alapítvány részére dolgoztam. - Mikor jött az Egyesült Államokba? -1955-ben. Előbb a georgiai Atlantában voltam nyomdai illusztrátor, majd rövidesen családommal együtt áttelepedtünk Kaliforniába, ahol azóta is élek. - Képei elárulják, hogy a művész útjai az elmondottaknál sokkal több helyre elvezettek. - Hát igen, anyagot és élményt gyűjteni megfordultam a legtöbb európai országban, a Csendesóceán déli szigetein – Tahitiben, Szamoában, Fidzsiben, Új–Zélandon, aztán Hawaiiban s Mexikótól Alaszkáig sok helyen az észak- amerikai földrészen. • Nyilván így születtek csodálatos tájképei, de tudom, sikere és hírneve egyformán tudható be zsánerképeinek és történelmi ihletésű kompozícióinak is. Kérem, beszéljen egy kicsit talán a legismertebb vásznáról, a Találkozás Andaunál című képről. - Vannak történelmi pillanatok és események, melyekről az ember úgy érzi, meg kell Őket örökíteni. Én kötelességemnek tartottam egyrészt emléket állítani annak, hogy 56 decemberében az akkori amerikai kormány alelnöke, Richard Nixon elment a magyar határra személyesen üdvözölni a menekülteket; másrészt felhívni a figyelmet a magyarokra és akkori forradalmi kiállásukra. A világ tudomására kellett hozni a kis Magyarország hősi tettét, s erre jó lehetőség nyílt az amerikai alelnök (később elnök) személyét és annak nemes gesztusát ábrázolva. A magyarságtudat ébrentartására, nemzeti öntudatunk ápolására törekedtem mindig. S bízom benne, hogy a kép elgondolkoztatja az embereket s talán felrázza azokat, akik elfelejtették 1956-ot. Itt kell elmondanom, hogy az ünnepélyes leleplezést követően országos lapok méltatták a festményt; a tekintélyes Times hetilap szerint "minden családnak kellene hogy legyen egy ilyen – nagyméretű, hősi témájú – festménye". Ennek kapcsán pedig annyit írtak 56- ról és a magyar történelemről, így Amerikában olyan publicitást kapott a magyarság, hogy arra nemigen volt még példa. - Magyar vonatkozása van egy másik, szintén amerikai középületben kiállított festményének: a Haraszthy Ágostont ábrázoló képre gondolok. Mondana pár szót róla? – Haraszthy Ágoston a központi alakja a festménynek, amely a kaliforniai Sonoma városka múzeumában tekinthető meg. A település a híres kaliforniai szőlőtermesztés és bortermelés központja, említett honfitársunk pedig a kaliforniai bor atyja volt. A múlt század derekán került az Újvilágba, s itt Kalifornia északi részén jó pár kitűnő szőlőfajtát – köztük magyart is honosított meg és dolgozott fel, később pedig szőlészeti szakiskolát alapított és angol nyelven könyvet írt a borászatról. Emléke ma is elevenen él; Sonomában minden ősszel hangulatos szüreti fesztiválon emlékeznek meg Haraszthyról és családjáról. Még csak annyit, hogy a képet kétszer festettem meg. Először 1976-ban az Egyesült Államok megalakulásának 200. évfordulójára rendezett "Mit nyújtottak a magyarok Amerikának" című kiállításra; onnan került a festmény a sonomai városháza kiállítási termébe. S miután a városháza pár év múltán leégett, jött a megrendelés, hogy fessem meg újra a helybeliek és látogatók körében igen népszerű Haraszthy-képet. - Nemcsak erről, de sok más Daday-festményről mondják, hogy rajtuk a művész az amerikai felfedező szellem lényegét ragadja meg. Arról a sorozatról van szó, melynek több darabját már kiállításuk első napján elkapkodták, s melynek kapcsán a Southwest Art (Délnyugati Művészet) 1980 márciusi számának egyik cikkírója megállapítja: …" hálásak vagyunk, hogy bár (Daday Ferenc) bejárta a világot, amerikai földben vert gyökeret". Az amerikaiak honfoglalásának korszakát, vagy ahogyan a Mester nevezi, a pionírok életét vetette vászonra – szakértők szerint: nagyszerűen. "Az Amerika történelmének szívét-lelkét jelentő nyugati örökséget, a western- és cowboytémákat olyan melegséggel és derűvel ábrázolja, ami Rembrandt, Turner és Manet festményeit idézi" – írja a fentebb említett szaklap. Vajon mi késztethet magyar festőművészt arra, hogy ilyen ízig-vérig amerikai témához nyúljon? – Mindig közel állt a szívemhez a falusi élet, a lovas, tehenes ábrázolás, márpedig ez az ún. cowboytéma egyik magva. Aztán nagyon megkapott az amerikai Nyugat meghódításának hősi korszaka, s mindaz, ami vele járt: a kaland s a kihívás keresése, az elszántság, a kitűzött célért való kemény küzdelem. Vásznaimon ezért foglalkoztam szívesen a pionírokkal, de az indiánokkal és félvérekkel is, akik közül sokan barátként fogadták a fehér embert. - Elég végignézni festményeit, s az ember tudja: Daday Ferenc szívében elevenen él az otthoni táj és világ. - Igen, több képemen tértem vissza oda. Itt van például ez az eléggé friss vászon, amelyen falusi patakban ruhát mosnak az asszonyok, s ősi szokásunk szerint sulykolják a ruhát. A háttérben levő épület olyan, amilyennek megmaradt emlékezetemben a kerkabarabási vízimalom… Múltam, gyermekkorom emlékei hálával töltenek el. Ezt törleszteni pár évvel ezelőtt oltárképet és falfestményt ajándékoztam szülőfalum kis templomának. A sors megjáratta velem a fél világot, s amit láttam – európai városokat, egzotikus szigeteket, pampát és prérit –, igyekeztem vásznaimon megörökíteni. De lélekben mindig a magyar pusztához, az otthoni világhoz tértem vissza.


CUKOR GYÖRGY költő Kerkabarabás, 1951-01-23 Cukor György Aranyidők Mielőtt bezárult volna előttem minden, összetalálkoztunk. Nem egyszerű az a föld jeges hátán. Neked nem hazudok. Legföljebb füllentek, hogy elszórakoztassalak. Aranyidőknek számítom a gyerekkort nyolc-kilenc éves korig, határai a vegyél föl és a mutasd meg. Még bűntudat nélkül követi el az ember a tetteit, csak a veréstől fél. Erőszakolt a határvonal az időben, nem pontos, de nem is lehetne az. Félelmek és örömök kora. Kíváncsiságé. Olyan érzék elsajátításáé, melyet majd, mint a fattyúhajtást, le kell törni. Édeskés fájdalom van mögötte, ám ha a felidézés valamennyire is tárgyszerű, kedvére könnyezhet és hahotázhat. Nagyobb baj nélkül múlt el az az idő, nem okoztam elemi csapás méretű károkat, engedjük hát, hadd fújkáljon rá az idő aranyport. Az emlékek ozmózisa a hajdani sejthártyákon? Kicserélődtek azóta a sejtek is. Ha ugyan. Elképzelt falu csillagzata húz haza. Szülőfalumból, a zalai Kerkabarabásról kiskoromban költöztünk el, mégis e falu poétikus képe tartott ki bennem máig, az utca, a Kerka-patak, a rét, ám ez a falu sem önmagában való, mert másik kettő montírozódik rá, és változik, bonyolódik, a fényrétegek tömegeltolódásai, vetődései révén új áttűnésekkel módosul. Később is jártam ott, gyerekként és felnőttként is. A Bakonyba költöztünk onnan, Fenyőfőről csak egy emlékképem maradt, lányok bukfenceznek a szőnyegen, ám sokkal több Bakonyszombathelyről, majd Rédéről, ahonnan Kisbérre költöztünk, de az idő már nem vág a tárgyba. Az én falum három faluból áll össze tehát. A vándorlás miatt lehet. S e vándorlás közben szüleim örökké Zalába vágyakoztak vissza. Én pedig velük. E sóvárgást a továbbköltözések mélyítették el, térségek, emberek, állatok, játszóhelyek maradtak a hátam mögött. Azok a terepek, melyeket bejártam és megszoktam. Ez nem Rodostó-komplexus, de azóta sem múlt el. Helye a mindenhol és a sehol. E szöveg nem készül el soha. Formája rituális: keletkezés-megsemmisülés. Hová mész, világgá? Kérdezték. Bem táborába! Mondtam büszkén. Összenéztek, ez a bolond. Nincs tábor, rég feloszlott. Felelték. A szöveg akkor fejeződik be, ha mindent kihúztunk. A világból annyit ismerek meg, amennyit meg tudok neki mutatni – belőle. S az is annyit ismer meg belőlem. Utóidőben így mondták: Tükör által homályosan. Mindenre, de mindenre deleaturjelet: fölizzás és önvesztés. Bőbeszédűen: Tűz és Semmi. Ez a módja. Alig hagyni egy keveset. Nem a legjobb marad meg, hanem a legalkalmazkodóbb. Klimatikus szélsőségeket elviselő, hányódó tákolmány függelékekkel, idétlen lifegőkkel. Szemét lepi-e, vagy a rituális használat napszítta nyomai, az ötvenkettedik év? Félálomban és heves indulatokban éltem. Nem sikerült eltalálnom a világban, amíg félművelt kishivatalnok módjára meg nem tanultam oldalt állni, és együtt élni a szorongással, melynek tünetei tenyérizzadás, lábszag, gyomorremegés, önvédelemnek nevezett kisszerű hazudozás, önnön igazságérzetünk hergelése szesszel, Ady-verssel, egyebekkel. Tán a hiányos műveltség okozhatta, hogy excentrikusan, valami ellenében éltem, s ebből adódóan a kevés írásos reakcióm is polemizáló modorú lett. Vagy a tapasztalt életszint hajlamosított rá? Az utóidő? Az élet jellegtelen szürkesége nem pusztán tükröződik a lélekben, de a foncsorává is keményedik – ráég belülről. Generáció? Faltam Jókait. Aztán Dózsa Györgyöt. Alig mozdultam el a helyemről, s már sosem jutok vissza. Akkora bűnbe estem volna? Vagy az idő múlása bűntudatot olt az emberbe, mintha maga irtott volna ki mindent? A szemtanú maga is tettes? Haza kell érnem a falumba, valamiképpen haza kell jutnom, ami képtelenség, az időrétegek nem engednek át, nincs rés, nincs áteresz. Vajon? Itt az öregkor, újféle élet a ráadás napokban. E három falu, mely a régmúltban van s vált eggyé, a szülőfalum s annak későbbi módosulatai, egyazon első feltöltődései, e három falu a legendában van. Hogyan jutok haza? Már a legelső is legenda lett, miközben új helyeken laktam. A megismerés egyre szimplábbá szakosodott, le, az iskolában zajló fokozatig, az elromlás első pillanatáig, mondom, nyolc-kilenc éves korig. Akkor ér véget a gyerekkor, s kezdődik a kifosztás. Az Aranykorban a világ horizontálisan is (mert határa a láthatár) s vertikálisan is (mert istenélményekkel és legendákkal teljes) határtalan. Aztán a fokozatos megromlás következik, kivonulás az ártatlan időkből. A két kor között van-e különbség? Ha azzal áltatjuk magunkat, hogy az ember fejlődik, és megtanul késsel-villával enni, van. Ám ha eltekintünk az élet lényegévé feltolt apró-cseprő summázatoktól, jelszavaktól, apodiktikus bölcsességektől, s elfogadjuk a tényt, hogy mindannyian kannibálok vagyunk, és fogazatunk tipológiai egylényegűségéből következően meg kell ennünk egymást, semmi különbség nincsen. Vastag gyűrűjén babrál, forgatja, lehúzza, koppan az asztallapon. Hatalmas tölgyfa asztal. Délkeleti szárnya sivatag, vörös kövek, fehérlő csontok, homokvihar. Az északi, a felénk eső territórium sarkvidék, jégkockák tálban. Jegesmedve. Dobol a mutatóujj az asztal rajzolatán. Ott a kannibalizmus jelei. Vagy különös temetkezési mód, mint egy szemétgödör, cserépdarabok, emberi csonthulladék. Csigolya, lapockacsont. Gödörbe söpör a kéz? Beadványod, az ívek, pillérek, faragott kődíszek, a Híd roppant ideája: mellékes. Az egész pókháló-finomságú tervrajz, amiből vaskos kő lesz, ácsolt emelőszerkezet, párkány és út a túloldalra. Egy ezüst gyertyatartó, húson nevelt eb nyomatékul? Hogy kegyes szusszanással alákanyarítsa? Mellékes, nagyon is mellékes. Tam-tara-tara-ramm. Dobolnak az ujjak az asztallapon. A titkár kibámul az ablakon. A folyóra. A gyerekkortól az öregkorig leírtunk egy vargabetűt, most pedig visszatérünk, fáradtan közeledünk a zöld pagonyon. Sok mindent összeszedtünk és eldobáltunk azóta. Visszahoztunk pár emlékképet, s az ember találmányát, a szót. Mely gyakorlatiassága és rítusszerűsége ellenére köznapi jelenség, olykor érezzük ugyan szertartásjellegét, elemzést nem, csak néhány megjegyzést kíván: egyszerre rögződik benne a felfedező kíváncsiság és az ellenszegülés nélküli beleveszés. A szó a Haza is egyben, de anyanyelvén is hazátlanítható az ember. Rajongunk érte, mint a levegőért, megszoktuk, a hiánya tehát halálos veszély. Természete szerint a gondolat eszköze és megnyilvánulása, az összegzésé tehát, s időben csak az első benyomások után jutunk el hozzá. Kiszakítottságérzetünk kifejezésének is eszköze, s egyben leleplező jele: ami ittlétünkben egyedi és egyéni volt, az a szó révén általános vélekedésekbe ágyazódik – így kétségtelenül a magányosságból is kivezet –, s egyúttal el is veszítheti az érzékekben lappangó részleteket, az újdonságjelleget. A beszédet elölről kell kezdeni mindig. Mozdulatlanság a mozgásban, egyre szorosabb kötődés a végtelen múlthoz. Olyan honfoglalás, melyet mások rég elvégeztek előttünk, s mi az ő jelenbe tett emlékeiket új minőségben éljük újra, ám azzal a természetességgel, ahogy kenyérért nyúlunk. A szóvesztés elektrosokkja a teljes múltat törli ki. Azóta változott-e valamit is az ember, hogy Savanyú Jóska volt a példaképe? Az emberben lakó állat, de ne ítéljük meg szigorúan, addig-addig húzódott beljebb, hogy alig mutatkozik, ám öregkorban – ami annyit tesz, hogy az ember kíváncsisága ismét a régi, s amit észrevesz, abban egyre több az ismétlődés, a refrén és a repeta – a gyerekkori állat az öregséggel előbújik ismét, megint kérdez. Kérdései ugyanazok, mint hajdan. A gyerekkori állat éppilyen védtelen és érzékeny volt, mint ez a mai. Nem vénült meg. Kérdései teljesen haszontalanok, és egyáltalán nem praktikusak. Elhagyta rég a miértet, mert hozzá kellett szoknia, hogy a világ ugyanolyan maradt, mint volt; noha eleget gyalulódott és kopott benne, és bármit tett is hozzá szépítőleg, az mind elszállt a hideg űrbe. A miért azért is vált oktalanná, mert a gyerek s majd a felnőtt lelkét pallérozó nagy, transzcendens gondolat, a bűn–büntetés kettős, eligazító pólusa között nincs oksági összefüggés. Túl egyszerű is volna az igazságtévő eszme. Erre rá kellett jönnöm, s nem tartom szentséggyalázásnak, ha megemlítem olykor. Az ifjúkor, melyre az öregség hebehurgya hirtelenséggel érkezik meg, még az idétlen hőzöngésé, test-téren túlra hadonászó gesztusoké, szereplésvágyé, önmutogatásé, egyszóval hiúságé. Az öregkor mégis nyugtalanabb, de a csendet keresi: nem hall. Amúgy éles a hallása, mert megnőtt a füle, hatalmas, lebegő vitorláiba kap a szél, midőn az esti utcán sántítva viszi személyét. Nem hall, azaz visszamenőleg nem hall, mert elszántan elfelejti, amit hallott ugyan, de lényegtelennek vélt. Így is lehet siketet játszani. Miféle kérdései lehetnek? Mivel a világ megismeréséről, a dolgok ismétlődése ellenére, puszta kényszerből nem hajlandó lemondani, újfent horgadozik lelkében a gyerekkori állat, a milyen? Eredendő kérdése pedig a mi? És ami szeme elé kerül, az egy elunt sablon elvásott variánsa-e, vagy eredeti alakzat friss, eleven megjelenése? Tompa, szemvízben úszó tekintetét, melynek alján kéken áttetszik már a bambaság iszapja, a látványra függeszti. A szem körül ráncok, alatta táskák és bőrfittyenetek, a látás szervének utószezonja. Hosszú orrát, melyet a bánkódás megnövesztett, szereti mindenütt ott szeleltetni, fölemelne minden fedőt, s alászimatolna. Hovatovább csak hallgat, néz és szaglászik, mint valami passzionátus besúgó. Úgy próbál hasonulni, hogy maga is másról beszél, akár a többi ember. A világ olykor fullasztóan szürke, kiszínezi hazugságokkal, melyeknek elemei mégis az eredetihez hasonlítanak. Füllentget. Kelt némi zajt, neszez, amit maga sem vesz komolyan. Arra jó az öreg, hogy hajtsa a köszörűkövet. Eljátszik, hadd szálljon a szikra. A világot gyerek tudja szétszerelni, kibogozni. Mert a világnak belseje van. A gyerek belenyúl, és elszalad. Visszafordul, és bevágtat a világ közepébe, be a világszintek közé. Ám egyik világszinten sincs a helyén semmi. Rengeteg hát a tennivalója, mert amit odatettek (- stószoltak, -szögeztek, -cipeltek, -biggyesztettek, -támasztottak, -deponáltak és -képzeltek), azon változtatni illik. Semmi sem maradhat a régiben. Amit nem bírunk el, a végén fogást keresünk, fölemeljük legalább és visszaejtjük. Ajtó, kapu, ha kitárták, becsukandó, ha csukva van, kinyitandó. A kerítésléc lefeszítendő, résbe tett rúddal kitörendő. Amiből több van, egymásra rakjuk. A legalsót kirántjuk. Mindig az alsó kell, kifeszegetjük. A meghajthatót mozgásba kell hozni. Guruljon minden kerék. Amit ember rakott össze, szét kell dönteni. A kutyát ingerelni kell, s a macskát megkergetni. A nyugodtan üldögélő récéket, hogy a sok ülésben el ne laposodjanak, felzavarni. Általában minden csendesen gubbasztó lényt fel kell a helyéről ugrasztani. A bajt keletkeztetni és tetézni illik. El kell oszlatni a világ örökös gyanútlanságát. Idétlenül ugrálunk, hempergünk, bukfencezünk, futkározunk: utánzással foglaljuk el helyünket a létben, ám olyan elemi erővel, hogy nem pusztán hasonlítunk, hanem öntudatlanul átlényegülünk. Örökké futunk, s mintha a világ jönne szembe, beleütközünk. A futás a lélekről beszél. Aki lábujjaival is alig érintve a földet, a levegőre dőlve fut: küldték valahova, feltehetően az apja. Aki majd már sarokra lépve teszi le a lábát, kissé hátradől, s minden lépéshez meg-megroggyantja a térdét: megverték, s a menekülés utolsó fázisát futja meg. Az egyenes testtartással, csattogó talppal s magas térdemeléssel végbevitt helyváltoztatás örömteli és öncélú futást jelent, paripához van szerencsénk. Ha csapat gyerek bal lábát előretéve szökdécsel, s némelyik a lábszárát veszszővel is pöcögeti: lovasok közelednek. Emberutánzásban sikerre számíthatunk a sánta, púpos, bottal járó, légnyomásos, potrohos és egyéb habitusbeli alapképletek karikírozásával, lehetőleg mögöttük haladva. Ugrások. Pajtagerendáról szalmába, óltetőről paradicsomágyásba, kőfalról homokba. Leesések, elesések, elbotlások, sebek a térden. Tolatás. Kúszás hason. Legurulás füves domboldalon. Hát amikor visznek! Fejjel lefelé lógni. A hatalmas hinta: röpülés. A föld nyugodt, repecskes, porhanyós, morzsalékos, meleg, puha, türelmes. Bármit megtehetünk vele. Ugrálunk rajta, és döng, rugózik talpunk alatt a világűrben. Megfagy a sáros kocsiút, oromról oromra lépve domborzati térképen haladunk. A száraz földet apró cserepekben fölszedjük és egymásra halmozzuk. A sarat magunkra kenjük. A sárból marékkal fölkapunk, és a meszelt házfalhoz csapjuk. Eső után a sárban megyünk, mely lábujjaink között kitüremkedik, mint a krém. Legszebb az agyag. Formáljuk, ráköpünk, nyálunkat szétkenjük rajta, lesimítjuk. Agyagedényt szárítunk a napon. A homok, ha kupacban van, széttúrjuk, belevizelünk, belekakálunk, betemetjük, és jelzésül botot dugunk bele. Ha száraz, porzós, elterült homokkupac akad utunkba, hosszadalmas munkával a lehető legmagasabb kúppá lapátoljuk föl két tenyerünkkel. Vizet hordunk rá, és alagutakat fúrunk bele. Lábfejünkre rakjuk, tömörré püföljük, kihúzzuk a lábunkat, és üreg keletkezik. A kisebbek a száraz homokot marékszám feldobálják, és aláállnak. Egymást homokba temetjük, és elszaladunk. Ezt a rossz gyereket biztosan a víz hozta. Teendők. Az álló víz leeresztendő, pocsolyák lecsapolandók, ez egyáltalán nem az útkarbantartás érzetét adja, hanem a látványból eredő kellemet. A folydogáló vizet el kell rekeszteni, akár nagy erőfeszítések árán is, a többi gyerekkel szövetkezve. Ami a parton van, a vízbe dobáljuk, ami a vízben, a partra. A nyári tócsában pacsálni kell és mezítláb totyorogni. A patakon át kell gázolni, átnyúló faágon átmászni és leugrani. Az esőben szaladgálni illik és elázni. Kellemesebb meztelenül. A vékony jégre rá kell menni, s hallgatni, hogy reped. A jeget sarokkal be kell szakítani. Esővizet, havat le kell rázni a faágakról. Lehetőleg más nyakába. Ha módunk van rá, ne a hótól megtisztított úton vagy száraz helyen haladjunk, hanem a legnagyobb hóban, sárban. Felhőszakadás esetén az út közepi vízfolyásban. A pocsolyába, ha többen megyünk mellette, páros lábbal beleugrunk. Illik a legnagyobb szárazságban is sárosan hazanyeríteni. Ha utunkba híd, bürü, patakon átfektetett deszka, gerenda, rönk kerül, a vízen kelünk át. A híd alatt elidőzünk kicsit. Alkalmanként elmegyünk nagyobb hidak alá, s ott tartózkodunk fél napokat. A pataknak nekihasalunk, és iszunk. Ha a patakot gáttal elrekesztettük, csurgót nyitunk rajta, lapos kövön folyatjuk át a vizet. Fölé nádból malmot állítunk össze. Forog. Idegen helyre jutva a patakot tekintjük meg először. Szép az erdei forrás, az erdőaljban csörgedező patak. Falevelek a vízben. A csordakútból, ha sikerül, felhúzzuk a vödröt, és iszunk. Az artézi kút karját órákig rángatjuk. A kerekes kút kerekét kiakasztjuk, hogy szaladjon le a vödör. A kútba belekiabálunk, beleköpünk, de nem dobunk bele semmit. Legföljebb göröngyöt vagy követ. A víztükör alján a kavicsok. S amit a hal vagy a rák lát odalentről, felette a víz, visszaverődő színek, fényreflexek látványa, mi is megtekintjük. Süppedő iszapban menni. Fürdés a halastóban. Levetkőzik, derékig gázol egy svájcisapkás ember a vízbe, s csak emelkedik, emelkedik körülötte hatalmas gatyája. Mosolyog. Magányos, szédítő játék: fagyos időben törsz egy hosszú nádat, vízbe mártod, és forogsz, forogsz, addig forogsz vele, míg bugáján a nedvesség jeges érzetet nem ad. Jó a vásár, hahaha! Országos vásár. Sátrak mindenfelé, rengeteg ember és állat. A sütögetősátornál kalapos, ünneplőkötényes emberek esznek-isznak: Jó a vásár, hahaha! Szemben ellentétük: arasznyi, félalakos Hétszer Fájdalmas Szűz összekulcsolt kézzel, szériafájdalom gipszből. Jézus olyan ujjtartással, ahogy az iskolában kell jelentkezni, töviskoszorús, véres szívére szorítja ujjait, a szívet a mellkas közepére festette a hatásvadász művész, mintha Jézus csak nyomná, nyomná bal felől, át középre. Szorítja, mert fájdítja. Szenvedő tekintetében vád: nem fogadtál szót, ezt tetted velem. Árva testvérpár, egymás kezét fogva kelnek át a hídon, őrangyaluk óvón kíséri őket. Ezek is másodikosok lehetnek. Az angyal nagy szárnyaival mintha sírjaiból kiszállt, szeretett édesanyjuk volna. Itt a második rész: körül már csipkés, vad bércek, alant kereszt, s előtte e két gyermek térdepel, ide jöhettek át a hídon, szerencsésen megérkeztek, nem estek vízbe. Szeretett édesanyjuk pedig visszaballagott a sötét, hideg temetőbe. Sugárzó arcukat a korpuszra emelik, az Emberfia homlokráncolva tekint le rájuk, mit akartok e búsbarnával festett tájban, ti szegény, árva, második osztályos testvérpár, hm? Add vissza szeretett édesanyánkat, felelik ezek, és felzokognak, el kéne szaladni innen, be az erdőbe, és megsiratni őket. Öt hattyú a tóra öltögetve fehérrel, királyi íjászok a fa mögött, arasznyira tőlük ágas-bogas agancsú, kutyaforma állat tutul a perspektívára, agancsai között látszik a távolban a várkastély, piros tornyán zászló libeglobog. A jobb szélen trampli királykisasszonyok sétálgatnak dundi, cserfes udvarhölgyekkel, mind egytől egyig aranyhajú és piros ajakú, megállnak, hallga csak! a tó közepén, a hullámos vízen csolnak siklik felénk, benne loknis, megnyúlt fejű, keszeg apród ül lanttal a kezében, piros fonal szegte szájjal énekel, deli legény áll mögötte, könnyedén tövig nyomja az evezőt a hímzett kéklilába. Felbőg oldalt egy valóságos üsző, a királykisasszonyok fölkacagnak, és merészen a falvédő széléig lépegetnek. Rájuk reccsen egy sátoros, és ijesztgetve feléjük csipked, mintha libát akarna melleszteni: Jó a vásár, hahaha! Nidrág-nadrág-nedrág, gyere, sógor, vedd rád! és jaj nekünk, elszállunk, kiáltanak a királykisasszonyok, s telt kacsóikkal rémülten mártogatva a kéklilát, fölröpülnek az égbe, elrepül minden, az agancsos kutya odafent tátogat, gyökerestül az enyhet adó fa, a várkastély mint rakéta, nyolcasokat ír, száll csolnakjában a cérnaszájú zenész, markos legénye egyensúlyvesztetten hadonászik az evezővel, az íjászok csúcsos sipkájukkal integetnek, elszállnak mind. Gyerek, te láttad, hova lettek, itt bámészkodtál! Néni, ha jól állapítom meg, ezek úgy a bakonybánki állomás irányába mehettek. Na!!! eredj innen... Most lecsaphatna a vásárra Savanyú Jóska! A szegények hivatott pártfogója! Káromkodna egy förtelmeset, és elkiáltaná magát érces hangon: Mi megy itten, elvtársak!? Vészjóslóan súgva: Sanyargatjuk a szegény népet? Leszállna a lováról. Lassan, igen lassan körbehordozná súlyos tekintetét a beijedt népeken, és szúrós pillantása megállapodna rajtam. Tudsz verset?! Tudok hát, Valamikor, hajdanában! amikor még így beszélt a magyar ember!… (Káromkodás) másikat! Meghajolok, és elkezdem: Gál István volt a század trombitása! sűrű vérű, nyugtalan legény! Regimentje ott feküdt beásva! bús Lengyelország füstös mezején! Ott lövik egymást, ki tudja, mióta! lelketlen muszkák, lelkes magyarok!… Kitől tanultad? Szeretett édesanyámtól. Na jó. Hanem bicskád van-e? Hát nincsen. (Káromkodás) az meg hogy lehet!? S körülnéz, mindenki csodálkozik, még ilyet? Hát mert elveszett. Na gyere, válassz egyet. És ott, a késesnél rámutat, (káromkodás) ezt javallanám, ez a neked való, kétpilingás, rozsdamentes, agancsnyelű. A medvére is rámehetsz vele. Letesz egy százast. Hanem (káromkodás), dobjunk a szánkba valamit. Helyet szorítanak a lacikonyhánál. Leülünk. (Káromkodás) bort! Meg két hosszú sült kolbászt! És egyszerre két, (káromkodás) ámde hibátlanul fölkevert nagymálnát az én szölke bajszú egykomámnak! Szóba elegyedünk. Maga miért káromkodik annyit? (Káromkodás) a gazdagokat szidom, mindig eszemben vannak. Ha meglát egyet, lehányja a kardot mérgében? Micsoda? Hát kardélre hányik. Ahan… Azér’ nincs kardja? Elakadna az erdőben (káromkodás), én lövök, úgy gyilkolok. Eszegetünk. Mi leszel, ha megnősz? Útkaparó vagy falubolondja. Savanyú József, a szegények hivatott pártfogója még káromkodni is elfelejt, úgy elbámul: Vág az esze a gyereknek! De még hogy! helyeselnek szaporán a kötényesek. Kotorászik, zsebórát húz elő, fölkattintja: Íjj, de itt felejtettem magamat! (Káromkodás) a lovamat! Kezet rázunk. Ha gondolod, megtalálsz, jó levegőn vagy egész nap (káromkodás), ebéd után se kell aludnod. Utat nyitnak a kötényesek, fölpattan a lovára, csetteget a nyelvével. Indulna, visszanéz: És egykapuzhatunk a tisztáson. Fűzős focival? kiáltom utána. Hirtelen megáll a ló, mint a szobor. (Káromkodás) szelepessel, egykomám! S már meszsze vágtat. Sze-le-pes-seeeeel!!!! A levegő jellemes, párával, fénnyel, előérzetekkel viselős, szagokat és ízeket közvetít, körbevesz, és a veszélyre figyelmeztet, hogy hátrafelé vagy a sötétben is lássunk. Az érett, finom, ízes, fényszagú levegő a második magzatvíz. A szegények a levegőből is megélnek, a gyerek a levegőben él, mert lélekanyagú, benne lélegzik, benne lebeg ómega formájú magzatpózban egy vékony ág hegyén. Helyszínei szerint a levegőnek kora van. Láthatatlanul kavargó beleiben a következők szaglanak: sündisznódög, klozetgödör, a legkülönfélébb ürülékek, az égő gumi és a rohadozó büdösgomba. A gyerek a levegőt nem tudja elrontani. És rontani sem. Általános vélemény, hogy a levegőben madarak élnek, és ölyv szitál a magasban. Az irodalom úgy tartja, hogy ezek emberhez hasonlítanak, a madarak kirepülnek, s az ölyv halott, felszálló légáramok tartják tetemét a magasban. Félelmetesek: bakkecske, kan disznó, bika, mérges kutya, haragos idegen és a falu bolondja. Ami elvisz: herósz, rézf…ú bagó, csordás és bárki idegen. Minden állatot megzavargászunk, ám a legyilkoltakat elsiratjuk. A kecskegida nyakára rátérdelnek, és elvágják a torkát. Véres a szép, fehér szőre. Beletörlik a kést. Helyén lassacskán bezáródik és hemzseg tovább a világ. Libák sziszegnek, kakas ellen botra van szükség. A vízi lények közül a hal a legkülönösebb. Halraj napfényben. Apró pontyok, farkukkal csapkodva, iszapba fúrják magukat. Kosárral meghalásszuk a patakot. Szűk helyen állunk, a többi gyerek szembe hajt. Magányosan halászva a bokrok alá vetjük be a kosarat. A béka, ha körbeugrál a kosár belső falán, mintha gellert kapott volna, ijesztő. A béka kiszámolja a fogunkat. Erdei pocsolyában maréknyi békaikra. A kígyó fejét ha levágták, holdvilágnál visszanő. A szarvasbogár szarva, a cincér nyakpáncélja cérnára fűzhető. A lovak. Lovak isznak a vályúból. Lovak az istállóban. Fejük fölött fecskék suhannak. Kiscsikó. Ekézés lóval, felülhetsz rá. Kapaszkodás szekér után. És ha átadják a gyeplőt! Madárfészek földön, fa tetején, odúban, bokorban, zsombékosban. Gólya, gólya, vaslapát, hozzál nekem kisbabát. Sikerült télen verebet fogni kucsmával a szalmakazalban? Rókalyuk, nyúlfészek, őz fekhelye. A tisztáson szarvasok hevernek. Vaddisznódagonya. Beszorult a liba feje a bicikliküllők közé. Megjött a cirkusz, a szomszédba kötötték be az állatokat: teve, láma, zebra, póni, idomított szürke ló. Tehénellés. Szaporodás, szaporodás. A növényzet? Kerti növényekkel kíméletlenkedünk. A nyulaknak és a disznónak a mások kertjéből hozunk zöldet. Csalánt bárhonnan szabad szedni. A friss hajtásokat letördeljük, a száraz ágat letűzzük és locsolgatjuk. Az útkaparó kis piros, fémnyelű zászlóját ellopjuk, elássuk, hátha kikel, és sok piros zászlónk lesz. Ugyanígy gyökereztetés végett gyönyörű, barna üvegcserepet is elásunk. A bokrok alja rejtélyes. Arra késztet, hogy megzörgessük, és meghalásszuk kosárral, mint a vizet. A ribizlibokrokat, kezünkben fakarddal, hujjogatva megrohamozzuk. A magasabb kukoricában kiterjesztett karral haladunk, lábunk közé is véve egy sort. Magányos nyírfa. Nyírcsoport. Lucfenyő. Hatalmas tölgy a távolban, a rét közepén, földig lógó ágak. Jegenyesor a poros út mellett. Vadkörtefa. Kökény. Virágzó vadrózsa. Havas fenyvesből áradó, hívogató melegség. Erdei tóban tükröződő égerek. Szomorúfűzről szakított, lehántolt ág szaga. Suhogó hangja. Korbács fűzágból. Dróttal kitolt bodzabél. Hársfakéreg síp. Makkból készült pipa. Virágzó meggyfa. Birsalma a szekrény tetején. Az akácvirág íze. Lapulevél napernyő. Hosszú, egyenes mogyoróvessző. Diófa a szőlőhegyen. Körök, gyűrűk: évgyűrűk, jegygyűrű pitypangszárból, fametszetek, tuskóbütük, levélkaréjok, kerek erdő. Az erdő a legtitokzatosabb. A fa tetején tartózkodva a világ kisebb lesz, s messzebbre látni. Illetlenségeket kiabálunk az alant ballagó öregembernek, s elbújunk az ágak között. Az összedörzsölt diólevél hónalj-illatosító. A japánakác termésével lányok festik a körmüket. Szederrel órát és szívet rajzolunk magunknak. A patakparti fűzfa erős szélben olyan szép és szomorú, mint amikor a lányok tarkójáról félrefújja hajukat a szél. A faanyag faragható, hasítható, fúrható. Fenyőkéregből tutajt csinálunk. A magas aranyvesszőből, kukoricaszárból, deszkából, zöldágból, szotyolaszárból kunyhót. Mikor alig éltem, sivatagi vezetőm egy poros filodendron lett, éjszakára esett az a táj és évszak. Antheus erőt a földből nyert, aki a mítoszból kiesik, egyazon antheusi kategória lesz, a fejlemények elébe tolnak egy faládában hajladozó, leveleivel bajmolódó filodendront. Fejében átütnek az áramkörök, látása megzavarodik. E felfordulás éjszakára esik, mondom, éjszakai évszak és táj. Miféle szikrák a tompán lögybölődő agyban? Emlék. Úgy emlékszem, időn kívüli volt az a növény, mint a gótikában az orgonaszó. Hallatszott az éjszakai félhomályban, a levelekre porszemek zuhannak, locsogva fölcsapódnak a kráterek a kocsonyás klorofill-glóbuszokon. E kifosztottság pillanata trigonometrikusan új látványhoz vezet: minden síkban zajlik, ábrázolása fehér papírra való, de e sík ama hatalmas gömbök felszíni metszete, melyekbe arcunkat belemártjuk. Adalék a viselkedéshez: bátorság, kitartás és erő nem a szembefordulásban ércesedik, a nyitva tartott szem a merészség. Hogy nem fordítunk a látványnak hátat. Ez a lét tövén sarjadt filodendron története. Kilűjjem? Kérdezte V. F. Az öreg Elekes zsebórájáról folyt a szó, s jött a Sztalinec. Kint a hídon, lánctalpas traktor. Mákszárral cigarettáztunk a szárkupac mögött, a V. F.-ék kertjében. Lőttünk már ki Détét is. Becéloztuk, kilőttük. Hagyd a tankot. Elekes a világháborúban találta a zsebórát. Robban? Volt ott egy fa. Átölelte, óvatosan csavargatta az óra fölhúzóját. Nem robbant, zsebóra volt, nem robbant, dobáltak le repülőkről robbanó játék babát is, mondják. Álarcban megtámadjuk, elvesszük tőle. A zsebórát. Szívtuk a mákszárat. Este már az erdőben lakunk, gunyhót csinálunk. Nyíllal ha oldalba lőjük az őzet, elfekszik. Lesz mit enni. Szöget teszünk a nyílvessző végébe, kireszeljük hegyesre. Reggel az öreg Elekes megy a szekérrel a Csatkai laposra bükkönyt kaszálni, álarcban megállítjuk, elvesszük a zsebóráját. Megkötözzük, bevágjuk a saroglyába. Ráhúzunk a lóra ződággal. Visszazavarjuk az öreget a faluba, mondja meg nekik, az erdőben garázdálkodik Savanyú Jóska a bandájával, a falu pedig föl lesz gyújtva. Azok nem gyújtották föl a falut, elhajtották az Esterházy marháit, mert nem tette ki a márványpadra a pénzt. A gróf. De ki sipárog? Kint az úton rikácsolt egy női hang: Nem tok biciglizni! Nem tok biciglizni! A meredek kocsiúton a Bolondmáris jött sebesen. Nem tekert, nem kontrázott, csak ült a nyeregben, a lába nem ért le, rúgkapált és sivalkodott. Odahasaltunk a kerítés mellé, a gazba. Onnan lestük. A hídon még átgurult valahogyan, de elfogyott a lejtő, lelassult. Megállt. És elvágódott. Kárörvendőn fölkacagott, és elkiáltotta magát: Netek! Aztán hanyatt fordult, feküdt a porban, és újra rákezdte a sipárgást, hogy nem tud biciklizni, a kovácsok mégis fölültették. V. F. (célozgatja) Kilüvöm, ne killóggyon. P. GY. Biztos a műhelybe’ is kíregetni vót, azok meg f ÉN Idesapám kibír án magávó! E SOROK ÍRÓJA (ÉN-hez) Fújd ki az orrod. Ne az ujjaddal… Mákszár. Gyújtogatás. Halastó! Aztán el is zavart benneteket a Nagy Istók, szerencsétekre. V. F. Kifüleet ez bennünket! Elárujja! E SOROK ÍRÓJA A jó kisdobos megszomorítja szeretett édesanyját. A jó kisdobos meggyónja, és minden rendben! Aztán fenékbe lövi a Bolondmárist. Kész a lecke?! P. GY. (öntelt mosollyal) Nem vót föladva, hónap vásár, ezt se tuggya? E SOROK ÍRÓJA Megfogjam a füledet, vigyori?! V. F. De kilűním… E SOROK ÍRÓJA (rezignáltan) Az egyik tömlővel szívja a hordóból az apja borát. A másik becsúzlizza a tanácsház ablakát. A harmadik gyufát lopkod. És paráználkodik a Kicsi Annussal! (ÉN-hez) Megkérted a kezét, lator? ÉN Házasúni szándékszok. Szeretett idesanyám aszt monta, várgyak, mer’ én vóník egyedűvalú támosza. E SOROK ÍRÓJA (magában) Göcseji tájszólásban kéne beszélned. (ÉN-hez) Apád elvert? ÉN Idesapám nem tuggya, odavót a firísztelepen. E SOROK ÍRÓJA Tüzeltek. A kazal mögött is! V. F. (ijedten) A Vilmus ángyomék macskáját, azt ne... E SOROK ÍRÓJA A macska nem nyúvad ki a történetben. Ha hazamentek anyátokhoz. És fölsöpritek az udvart. Eredjetek. (félre) Lecsillagzott a betyárvilág? De isze’ az sose. Kezdetben vala – a bűn. A gyerek félelme a legmélyebb, legteljesebb. Egy pofontól, mintha egész délután minden ismétlődne, különös, ájulástól édeskés déjŕ vu-érzése és planetáris víziói támadnak. Félelme hányingerig, tudatvesztésig fokozódhat. Dadogós lehet egész életére. Elbújik, rugózva reszketnek a térdei, vacog, akár a lázbeteg, s mintha a szívét nem tudná visszanyelni, fuldoklik és bevizel. A félelmet makacssággal győzi le. A dac az ember félelem elleni szere: ha agyonverik, hát akkor sem. Lábánál fogva fölakaszthatják és megnyúzhatják: akkor sem! Inkább világgá megy. Számonkérés esetén elhagyja az ereje, megnémul, szeme kimered, nem menekül, karjait a feje fölé kapja, mert a csapás, a maga biblikus természete szerint, a fejre zuhan. A gyerek fejét tilos ütni. Ha verni kezdik, megkönnyebbülten, torkaszakadtából üvölt, könyörög, fogadkozik, esküdözik. A verés, mint fájdalomérzet felkeltésével nyomatékosított önkifejezés, csak akkor hatásos, ha nem kitervelten és nevelő célzattal megy végbe, mert ha a bot kiválasztásával és szakszerű megsuhintásával kezdődik, máris hatástalan: teátrális az auftakt. A testi-szellemi fejlődésre káros – és lélekölő szadizmusra vall – a mechanikus bot- vagy kézmozgással, liturgikus szenvtelenséggel végbevitt verés: a két test kommunikációja, az elemi erő és a kiszolgáltatottság igaz átélése sérül tőle, a bűn elveszti súlyát. A verés, akár a valódi bűn: ártatlanul önfeledt. Az igazán szép, emberi verésben sosem megfontolt nevelő célzat, hanem elemi harag és tehetetlenségérzet nyilvánul meg. Szinte tombolás, melynek tevőleges fokát az erőviszonyok közti különbség adja, azaz a vert személy fizikumának jellege, hiszen bármiféle haragnak is csak a tudat regulációja adhat formát, a szülő előbb robban szét mérgében, mintsem gyermekét agyonverné. A verés széptani vizsgálata felől szembetűnően giccses a teátrális jelrendszer, hiteles eredetiséggel kell a szemnek elhomályosulnia, az ajaknak elsápadnia. És az ujjaknak reszketniük, midőn grabancba markolnak vagy kézbevaló után tapogatnak. Boldogtalan gyerekkora volt annak, akit fellengzős pedagógiai célból vertek. Verést – illyési áthallással – nyomban, a tettre kimért válaszként kell adni és kapni. Ha nincs rá mód, mert a gyermek éppen csavarog, ám hazatértét jóval megelőzte tettének híre, az eredményességből sokat elvesz a düh hosszas, öngerjesztésszerű rezerválása. A várakozó harag föl-alá tébolyogván, megszellőzködik a szülői aggodalomban, és megenyhül. Mentő körülmény jön szóba: Az atya tenmaga is volt gyerek. Ez kétségtelen. Hangzik az ellenérv: De őt is elverték! Lám, mégis itt van, és rendes ember lett belőle! Ez is kétségtelen. Nos, megérkezik a tettes, bűnének teljes tudatában ténfereg az udvaron, már leesett vállain látszik, hogy keresztet hozott haza, s az elkövetkezők miatt mély gyászban van. Csak az igazi kártevő lelkületek tudják magukat mesterfokon sajnálni.....


DANILÓ KIS Ladányi István: Regényes Utazás Figyelmeztetem: minden lényeges. D. K: Fövenyóra. 180. p. Én nyomorult, kettészakadt Énem. D. K: Fövenyóra. 169. p. Kerkabarabás, 1942. IV. 5. Kedves Olga! Rövidre szabott leveledre, melyet Babival küldtél a rendesnél is hosszabban válaszolok, mert hála legyen a nagy Teremtőnek az íráshoz témáról gondoskodtok. Egy kis rémregényre is bőven adtok anyagot, amelynek a következő címet adhatnám: "Díszfelvonulás a háremben"; nagy "A feltámadás ünnepe a kerkabarabási zsidó kúrián". Ezzel kezdi a nagy, kockás árkus papírra a pontos hivatalnok szép írásával írott levelét Eduard Kiš (Kiss Ede, szül. Kohn). "Most ismét az asztalnál van, egy pillanatig mozdulatlanná meredve. Majd belső zsebéből kockás papírlapokat, hosszú kutyanyelveket vesz elő, s odateszi az újság tetejére. A papírlapok hosszában vannak kettéhajtva, mint az iratokat szokták, de nincsenek még egyszer, keresztben is megtörve." (Fövenyóra. 16. o.) A magyarul írott levelet ismerhetjük a Fövenyórából, ugyanis Kiš néhány apró, de a könyv erővonalai szempontjából meghatározó változtatással mintegy függelékként vagy összefoglalásként beépíti a regénybe. Az író hagyatékában lévő levélbe most az első oldal fénymásolata erejéig betekinthetünk. Az eredeti levelet olvasva úgy érezzük, mintha illetlenséget követnénk el, mintha olyan levelet olvasnánk, amelyet nem nekünk címeztek. Mintha belépnénk a regénybe, és magunk olvasnánk el a főhős levelét, nem pedig az elbeszélő közvetítésével. (Tatjána levele szép női kézírással. Vajon franciául vagy oroszul írta?) Akár egy számítógépes játékban: belépünk a történetbe, és magunk kezdünk el tájékozódni ebben a világban, tárjuk fel magunknak, hiszen mindaz, amit megtudunk, a regényhez tartozik, csak a megírt szöveg kapujából korábban nem láthattuk. Be kell lépnünk ezen a kapun, körül kell tekintenünk, betájolni magunkat, hol is vagyunk, aztán elindulni. Vonattal szerettem volna érkezni, stílusosan. Megérkezni Zalaegerszegre, ahonnan Kiss Ede vasúti inspektor pályája indult. "Apám Észak-Magyarországon látta meg a napvilágot, és kereskedelmi akadémiát végzett bizonyos Virág úr szülőhelyén, aki Joyce úr kegyelméből Leopold Bloom néven híredül el." - írja a Manzárd 1983-as kiadásában lévő születési anyakönyvi kivonat (rövid önéletrajz) c. függelékben. De sehogy se találtam olyan járatot a menetrendben, amellyel alkalmasan utazhattam és időben érkezhettem volna. Kénytelen voltam autóbusszal útnak indulni. A vasúti és az autóbusz-menetrend természetesen külön kötetekben van. Ki is vállalkozna arra manapság, hogy egy könyvben megírja az autóbuszok, vonatok, hajók és repülők indulását, érkezését. Ilyesmi csak a regényekben létezik. Zalaegerszeg. Tavaly jártam itt először. Zala megye. Már megtanultam: a megyehatárok folyton változnak. Mede: határok. Stalno se menjaju. Akkor átutazóban voltam. Veszprém volt az úti célom, illetve nem is volt úti célom, egyáltalán nem volt célom, csak a továbbiakig mentem oda, valahová. Akkor Lentiből érkeztem, vonattal. Lentiig kocsival hoztak Celjéből. Celjéig autóbusszal utaztam Ljubljanából, akárcsak Ljubljanába Triesztből. Csak a Szarajevó és Trieszt közötti távot tettem meg repülőn, Szarajevóba autóbusz vitt Újvidékről, oda Szabadkáról vonaton jutottam el. Nem tudnám pontosan megmondani, mire is vállalkoztam, eredetileg csak le kívántam ellenőrizni néhány adatot Danilo Kiš édesapjáról. Azt még kevésbé tudom, hogy mi is lett belőle. Szándékomból, a nyomozásból. Mintha megváltozott volna a viszonyom a tíz narancssárga kötethez (BIBLIOTÉKA SVJETSKI PISCI - DJELA DANILA KI� A Globus, Zagreb - Prosveta, Beograd. Tisak: ČGP DELO, Ljubljana. 1983). Kerkabarabás. Mostanában ezt a különös nevet mormolom. Talán az lesz a legjobb, ha szépen sorjában megpróbálom leírni mindazt, ami történt. Meg az emlékezetem működésének (és az írás lehetőségeinek) megfelelően leírom, amit tudok, megtudtam, megjegyeztem. Kis Eduard, Kohn Ede Kerkabarabás. Egy helység neve Zala megyében. Magyarországon. A Fövenyóra legfontosabb helyszíne Kiš a Fövenyórában említi hőse, Eduard Sam születési idejét: "Az áldozat születésének éve, hónapja és napja (a jegyzőkönyv folytatásában). Ezernyolcszáznyolcvankilenc július tizenegyedike." Ezt megerősíti az iskolai anyakönyv, és a helyszínt is megadja: Barabás. A hosszú utazás végén mindig ott van a tenger. Vagy hazautazunk... Az otthon: Kerkabarabás. Danilo Kiš, Kis Dániel, Dani. Volt egyszer egy Danilo Kiš nevű híres író. Szerb író, aki Párizsban élt. Tudott magyarul is. Történetek keringtek róla. Fel-feltűntek a könyvei. Novellája egy Esterházy-könyvben. És tudott magyarul. Fordítások. Úgy tűnt, már mindenki ismeri. Megvettem műveit tíz kötetben. 8000 dinár. Alkalmi vétel a Nolit könyvesboltban. A SPENS-en, Újvidéken. 1985. talán. És már azt hittem, én is ismerem. Mert tanultuk: csak a leírt szöveg a fontos. A textus. Aztán jött a kaland az Iskolában Kőszegen: "NON EST VOLENTIS, NEQUE CURRENTIS, SED MISERENTIS DEI." És már előtte más kalandok. Helyek. Mondjuk Trieszt. Joyce úr eljutott az Adriára. Mi a lényeges? "Figyelmeztetem: minden lényeges." Mindig azzal kezdődött bennem az írás, ha gondolkodtam róla, hogy "Tulajdonképpen...". Tulajdonképpen nem is. Tulajdonképpen csak... Aztán Az atléta halálában kerestem egy mondatot. Ezzel a szóval kezdődik a regény. "Tulajdonképpen az Állami Sportkiadó kért meg rá, hogy valami emlékezésfélét szerkesszek az életéről, ne hosszút és főképp ne túlságosan szakszerűt." Lelepleződtem. Causa scripti: mások kértek, én magamtól nem szóltam volna. Mentegetőzés, benevolentia. Aztán a mondat, amit kerestem, valójában kettő: "... ez még nem az a könyv, amit írni szeretnék róla. Tétova adatgyűjtés inkább..." Nem tudok átlépni a tényeken. Zalaegerszegre érve még mindig a híres író után kutattam. A levéltárban elmondtam jövetelem okát. A téma nem volt ismeretlen. Tudták, hogy Danilo a megyéhez kötődik. A volt múzeumigazgató foglalkozott is vele. Egy telefon, és hallom az adatokat: "igen, vannak iratok, innen származott az apa, aztán '42-ben onnan jöttek ide." Hát igen, valóban híres író. De ezek itt másképp beszélnek róla. Más az ott meg az itt. Onnan ide. Ez már nem a leírt szöveg. Itt éltek ezek az emberek. A hang mondja: "általában egyeznek a nevek a regényben és az iratokban." Tehát Zala megye. Zalaegerszeg. Kerkabarabás. Nem itt van ugyan Virág úr szülőhelye, mégis regénytér. Textuson belül vagyunk még? "E1 még a tanító nénije." A Danilóé? "Igen. Itt, Egerszegen." Néhány sikertelen telefon. Napok. 1993. január 18-án érkezem újra. Felhívom a nénit. "Igen. Igen. A Kis Dániel. Okos, értelmes fiú volt. Ott laktak a rokonoknál. Mi lett velük? Egyszer, már később felkeresett. Most mi van vele?" Délután egy órára megyek hozzá. Tömbház. I. emelet. Két percet kések. Egy néni a körfolyosón. Egy másikkal beszélget, aki az ajtóban áll. Kérdezem. Ő az. Vendel Zoltánné Szigeti Irén. A tanító néni a Korai bánatból. Apró, száraz asszony. Mutatja, merre menjek. "Emlékszem rá. Nagyon szegények voltak. Egy kubikos szobában laktak az apja nővérénél. Tudja, mi az a kubikos szoba?" "Én önakaratomból, és hogy független legyek, kiváltam testvérhúgom háztartásából. Ez idő szerint a családommal együtt a melléképületben lakom, amely nem más, mint volt istálló." (Fövenyóra. 180-181. o.) "Szegény, visszahúzódó fiú volt. Meglátszott az öltözködésén is, hogy nagyon szegények. Pedig a többiek is szegények voltak. Nagyon sajnáltam. Próbáltam kedves lenni hozzá, sokszor megdicsértem. A többiek féltékenyek voltak. Tudja, milyenek a gyerekek." "A nővérét Danicának hívták. Szép kislány volt. Az anyjuk nem tudott jól magyarul. Törte a magyart." A néni 1929-től 1949-ig tanított Barabáson. A férje vasutas családból való. Végül iskolaigazgató lett belőle. Német-orosz szakos tanár. Hadifogolyként megjárta Szibériát. A néni most 85 éves. 1908-ban született. …A tenger és a szárazföld találkozását jelző zegzugos vonal mentén, a fák zöldjében apró kis házak egy rakáson, sematikusak maguk is: faluk fehér, tetejük piros." (Fövenyóra, 29. o.) A tenger vagy Kerkabarabás. "Aztán egyszer már felnőttként meglátogatott. Egy vasárnap délelőtt volt. Képviselő voltam akkor. 1963-tól 1972-ig voltam képviselő. Dióskálban kellett előadást tartanom. Bejött hozzám egy fiatalember, magas, jóvágású fiatalember volt, és megkérdezte tőlem: `Mond-e Önnek valamit az a név, hogy Kis Dániel?` `Jó Isten, Dani, te vagy az?` Megkérdezte, hogy elkísérhet-e az előadásra. És ott maradt végig az előadáson. Elmondta, hogy író lett. ,Megírtam , ám az Irénke nénit!' Mondtam neki, hogy büszke vagyok rá, hogy író lett belőle. ,Én meg Irénke nénire vagyok büszke, hogy képviselő lett.' Aztán még egyszer Kerkabarabásról. "Nagyon szegény falu volt. Sok árverést láttam. Mi is mindig rántott levest ettünk. Segítettek bennünket a falusiak. Daniék sógora sem volt gazdag. Egyszerű falusi bótos. Boros Gyula kereskedő. Egyszerű szatócsboltja volt. Tudja, olyan kis bolt, csengő volt az ajtón, csengett, hogyha vevő érkezett. Sarkon állt a ház. Azóta lebontották." "Emlékszem a Danira. Látom a kis rövidnadrágjában. Szomorú volt a szeme... Durva volt a gyerekekhez az apa. Azt hiszem, ivott. Nagyon zárkózott kisfiú volt. Amikor meglátogatott, akkor már egészen más volt. Magabiztos. Jó fellépésű. Látszott rajta, hogy sikeres." …..A hosszú utazás végén mindig ott van a tenger. Vagy hazautazunk... Az otthon: Kerkabarabás. "Ha az ember - a kutya éles hallásával megáldott ember - alkalmas pillanatban földre tapasztaná a fülét, valami halk, alig hallható csörgedezést hallana,olyan, mint amikor vizet öntenek át egyik edényből a másikba, vagy mint amikor a fövenyóra homokja pereg - valami ilyesmit lehetne hallani, valami ilyesmit hall a földre tapasztott fül, miközben a gondolat lefúr a föld mélyébe, átfúrja a földtani rétegeket egészen a mezozoikumig és paleozoikumig, sűrű agyag- és homokrétegeken hatol át, mint valami gigászi fa gyökérzete, le, mélyen, iszap- és kavicsrétegeken át, kvarc- és gipszrétegeken át, elpusztult kagylók és csigák rétegein át, halpikkelyek és csontvázak turgás rétegein át, teknőcök és tengeri csillagok és csikóhalak és tengeri herkentyűk csontvázain át, borostyánkőből és finom homokból álló rétegeken át, tengeri füvek és a humusz rétegein át, algák és gyöngyházfényű kagylók sűrű rétegein át, mészkőrétegeken át, szénrétegeken át, ember- és állatcsontvázak rétegein át, koponyák és lapockák rétegein át, ezüst- és aranyrétegeken át, cinkérc- és piritrétegeken át; mert itt fekszik valahol, alig néhány száz méter mélyen a Pannón-tenger teteme, amely még nem halt meg egészen, csak le van fojtva, szorítva a rásúlyosodó, mind újabb és újabb föld ég kőrétegek alatt, a homok-, agyag- és gyantarétegek, az állati és emberi tetemek, a halott emberek és halott műveik tetemei alatt, csak le van szorítva, mert évezredek óta, lám, még mindig lélegzik a hullámzó búzatenger szalmaszálain, a láposok nádszálain, a krumpli gyökerein át, még nem halt meg egészen, csak ránehezedtek a mezozoikum és a paleozoikum rétegei, mert lám (földtörténeti időszámítással mérve), már néhány órája, néhány perce lélegzik, igaz, hörögve és nehezen, mint a bányász a rászakadó gerendák, támfák meg az izzadó, súlyos széntömbök alatt; amikor az ember a földre hajtja a fejét, s fülét odatapasztja a nedves agyaghoz, akkor - különösen ilyen csendes éjszakákon - meghallhatja a föld zihálását, elnyújtott halálhörgését." (Fövenyóra. 35/36. o.) megoldotta a problémát. 




Vissza az előző oldalra!
Kerkabarabás Község Önkormányzata - Magyar